2. Folytatódik

Sziasztok!Most felraktam a következő fejezetet, és nagyon köszönöm a kommentet.:) Ugyanúgy írhattok kritikát az előzőhöz is és nagyon szeretném.^^ Tehát, aki olvassa annak jó olvasást, és aki ír annak jó kommentelést!:P
Puszi, Miyo!<3

Becses nevem Rachel, az első a családban. Hallgatag vagyok, szeretem a csendet és rögeszmém a nagy Halál becserkészése. Álmaim egyike, hogy valakivel végre el lehessen beszélgetni, és lehetőleg ne olyan legyen, aki csak dumál és dumál… egy olyan barátnő kell nekem, aki nem feltétlenül okos, de azért az értelmi színvonala meghaladjon egy olyan szintet, amitől már nem számít súlyosan hülyének.

 A szüleim elváltak, amikor a bátyámat egy súlyos baleset érte: ideiglenesen megvakult. Szörnyen rossz volt minden nap vörösre sírt szemekkel látni és kétségbeesett arccal. A borzasztó feketeség megközelítőleg két hónapig tartott, aztán valahogy kigyógyult belőle, hála egy csodás doktornőnek, Ms Hasselmannek aki a műtétet végezte. A bátyám, Adam tíz éves volt, amikor ez történt vele. Én még csak nyolc voltam és nem tudtam felfogni miért történt ez. Bazi rossz egy baleset volt. Láttam a csurom vizes félájult bátyám, aki remegett, vacogott, szinte már akkor sejtette, hogy egy jó ideig nem látja szerettei arcát… sőt! Igazából semmit.

 A szüleim nem haboztak, rögtön elváltak és nem is néztek évekig egymás felé. Aztán csakis miattam néztek ismét farkasszemet, egy iskolai balhé miatt. Az egésznek semmi értelme nem volt, bár így jobban meggondolva ez is közrejátszott abban, hogy a kapocs a testvérem és köztem sorosabbra húzott minket. Vele bármikor beszélhettem, bármiről, bár Ő maga is tudta, hogy nem tudja azt megadni, amit egy anya, vagy barátnő, de azért igyekezett és elérte, amit szeretett volna: megnyíltam előtte, de csakis előtte. Az anyánk rövidesen a kórházban kötött ki, amit nem csodáltunk, hiszen régóta betegeskedett. Még mindig ott fekszik a fehér falú szobában, várva a műtétet. És én, Rachel most együtt élek a bátyámmal, akit nagyon szeretek…

Reggel. Kint már világosság, de az én szobámban még mindig sötétség uralkodott. Kinyújtottam karjaim, majd végignéztem rajtuk. Semmi. Egy sóhaj hagyta el a számat, s ekkor megéreztem, hogy teljesen kiszáradt. Nem zavart, csak furcsálltam egy kissé. Egy borosüveg feküdt az ágyam mellett. A szobám csupa fekete, mint én. Sajnos már egy ideje igencsak félelmetes volt arra ébredni, hogy minden sötét, ezért feldobtam az egészet egy kis vörössel. Lassan keltem ki az ágyamból, nem akartam, hogy bármi is megzavarja Őt. Már léptem volna a fürdőszoba felé, de kissé elszédültem, s úgy éreztem le kéne ülnöm. Én nem ültem. Csak mentem, s meg sem álltam, míg a fekte csempéjű helységbe nem értem. Ott aztán körülnéztem. Minden fekete és mélykék.

- Szörnyű… - suttogtam, mikor megláttam sápadt arcú tükörképemet a maszatos tükörben. Hollófekete hajamban kitűnt néhány vöröses melír. Kissé pisze orromból csurgott a vér, szürkéskék szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Arcom kissé kékes árnyalatú volt, biztosan a hidegtől. Így összességében úgy néztem ki, mint egy goth vízi hulla. –Pokoli… - szaladt ki számon, mire egy halk nyögést hallatszott valahol a szomszéd szobából.

 Gyorsan lekapkodtam magamról ruháim, majd beálltam a zuhany alá. Tél volt, ennek ellenére én hideg vizet folyattam magamra. Egyrészt kizökkentett a reggeli kómából, másrészt meg… jó kis önpusztítás volt ez és így könnyebb volt sebet ejteni a karomon, vagy bármely testrészemen. A lényeg az volt, hogy hadd láthassak egy kis vért, mert az megnyugtatott.

 A jéghideg ön-öntözés után végre megnyugodtam. Gyorsan magam köré csavartam egy lila törülközőt, majd éreztem, hogy egy test hozzám simul, és szorosan magához húz. Rögtön tudtam, hogy ki az, de nem akartam elhinni, mert Ő nem lehetett ott.

- Hogy aludtál, drágám? –suttogta fülembe. Éreztem lehelete melegét, s ez valahogy megnyugtatott. Megadón simultam hozzá, majd éreztem, hogy sóhaja megmelengeti arcomat.

- Téged lehetetlen becsapni… - erre várhatóan elmosolyodott, s én felé fordultam. –Na és te? –susogtam, miközben lágy csókot leheltem ajkaira. Kellemesen elhelyezkedtem karjai közt, mire Ő megpuszilta fejemet.

- Csodásan… - erre kissé elhúzódtam tőle, s kérdőn bámultam felé. – Baj van? –kérdezte aggódva, de én csak megráztam fejem és ismét karjai közé bújtam. Elmosolyodtam, de szemeim szomorúan csillogtak. Ott volt…

 Az iskola világos téglából épült. Nagy udvara és fái voltak, amik igencsak megtetszettek. Mosolyogtam, mert tudtam előre, hogy senki nem lesz, aki szóba áll velem. Nem is akartam…

 Útközben kipattantam a fekete sportkocsiból, majd gúnyos mosollyal az arcomon közeledtem a kapu felé. Megcsóváltam fejemet és körbenézés nélkül átmentem az úton. A sötétzöld kapu elé érve aztán körbenéztem. Egy velem egyidős, talán kissé idősebb fiú közeledett felém. Valamit láttam benne. Először természetesen az arcát néztem meg, ami egész jól nézett ki. Hosszú kezei nadrágzsebében pihentek, kifejezéstelen arccal lépkedett, magabiztosan. Kíváncsi voltam rá, ezért bevártam, s elégedetten nyugtáztam, hogy megáll mellettem.

- Új vagy? –kérdezte, egy pimasz mosolyt elővéve. Ezer wattos mosolyát látva megrándult szám széle. Sötétbarna hajú, jóképű sráchoz volt szerencsém, s ez cseppet sem tetszett nekem. Kérdésére nem akartam hangosan kimondani a választ, ezért csak bólintottam egyet. Ő erre még szélesebbre húzta vigyorát.

- Te? –vontam fel szemöldököm kérdőn, mire arcáról lehervadt a vidám mosoly.

- Gondoltam meglesem, hogy ki az új, és az igazgatónő berágott rám, mert… - itt félbeszakította magát. –Egyébként mi a neved? Én…

- Rachel, a Black családból –mondtam lazán, kissé gúnyosan, mire Ő megtorpant. –Neked létezik neved?

- Nick… szintén Black.

 S akkor rájöttem, hogy éppen vele beszélek. Megfordultam, s most még tisztábban éreztem a szilva és szantálfa illatát, ami annyira ismerős volt gyerekkoromból. Éreztem, hogy a fiú karjai átölelnek, s az a csodás barackvirág illat szinte átölelt minket; ott lebegett köztünk…