2. Folytatódik

Sziasztok!Most felraktam a következő fejezetet, és nagyon köszönöm a kommentet.:) Ugyanúgy írhattok kritikát az előzőhöz is és nagyon szeretném.^^ Tehát, aki olvassa annak jó olvasást, és aki ír annak jó kommentelést!:P
Puszi, Miyo!<3

Becses nevem Rachel, az első a családban. Hallgatag vagyok, szeretem a csendet és rögeszmém a nagy Halál becserkészése. Álmaim egyike, hogy valakivel végre el lehessen beszélgetni, és lehetőleg ne olyan legyen, aki csak dumál és dumál… egy olyan barátnő kell nekem, aki nem feltétlenül okos, de azért az értelmi színvonala meghaladjon egy olyan szintet, amitől már nem számít súlyosan hülyének.

 A szüleim elváltak, amikor a bátyámat egy súlyos baleset érte: ideiglenesen megvakult. Szörnyen rossz volt minden nap vörösre sírt szemekkel látni és kétségbeesett arccal. A borzasztó feketeség megközelítőleg két hónapig tartott, aztán valahogy kigyógyult belőle, hála egy csodás doktornőnek, Ms Hasselmannek aki a műtétet végezte. A bátyám, Adam tíz éves volt, amikor ez történt vele. Én még csak nyolc voltam és nem tudtam felfogni miért történt ez. Bazi rossz egy baleset volt. Láttam a csurom vizes félájult bátyám, aki remegett, vacogott, szinte már akkor sejtette, hogy egy jó ideig nem látja szerettei arcát… sőt! Igazából semmit.

 A szüleim nem haboztak, rögtön elváltak és nem is néztek évekig egymás felé. Aztán csakis miattam néztek ismét farkasszemet, egy iskolai balhé miatt. Az egésznek semmi értelme nem volt, bár így jobban meggondolva ez is közrejátszott abban, hogy a kapocs a testvérem és köztem sorosabbra húzott minket. Vele bármikor beszélhettem, bármiről, bár Ő maga is tudta, hogy nem tudja azt megadni, amit egy anya, vagy barátnő, de azért igyekezett és elérte, amit szeretett volna: megnyíltam előtte, de csakis előtte. Az anyánk rövidesen a kórházban kötött ki, amit nem csodáltunk, hiszen régóta betegeskedett. Még mindig ott fekszik a fehér falú szobában, várva a műtétet. És én, Rachel most együtt élek a bátyámmal, akit nagyon szeretek…

Reggel. Kint már világosság, de az én szobámban még mindig sötétség uralkodott. Kinyújtottam karjaim, majd végignéztem rajtuk. Semmi. Egy sóhaj hagyta el a számat, s ekkor megéreztem, hogy teljesen kiszáradt. Nem zavart, csak furcsálltam egy kissé. Egy borosüveg feküdt az ágyam mellett. A szobám csupa fekete, mint én. Sajnos már egy ideje igencsak félelmetes volt arra ébredni, hogy minden sötét, ezért feldobtam az egészet egy kis vörössel. Lassan keltem ki az ágyamból, nem akartam, hogy bármi is megzavarja Őt. Már léptem volna a fürdőszoba felé, de kissé elszédültem, s úgy éreztem le kéne ülnöm. Én nem ültem. Csak mentem, s meg sem álltam, míg a fekte csempéjű helységbe nem értem. Ott aztán körülnéztem. Minden fekete és mélykék.

- Szörnyű… - suttogtam, mikor megláttam sápadt arcú tükörképemet a maszatos tükörben. Hollófekete hajamban kitűnt néhány vöröses melír. Kissé pisze orromból csurgott a vér, szürkéskék szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Arcom kissé kékes árnyalatú volt, biztosan a hidegtől. Így összességében úgy néztem ki, mint egy goth vízi hulla. –Pokoli… - szaladt ki számon, mire egy halk nyögést hallatszott valahol a szomszéd szobából.

 Gyorsan lekapkodtam magamról ruháim, majd beálltam a zuhany alá. Tél volt, ennek ellenére én hideg vizet folyattam magamra. Egyrészt kizökkentett a reggeli kómából, másrészt meg… jó kis önpusztítás volt ez és így könnyebb volt sebet ejteni a karomon, vagy bármely testrészemen. A lényeg az volt, hogy hadd láthassak egy kis vért, mert az megnyugtatott.

 A jéghideg ön-öntözés után végre megnyugodtam. Gyorsan magam köré csavartam egy lila törülközőt, majd éreztem, hogy egy test hozzám simul, és szorosan magához húz. Rögtön tudtam, hogy ki az, de nem akartam elhinni, mert Ő nem lehetett ott.

- Hogy aludtál, drágám? –suttogta fülembe. Éreztem lehelete melegét, s ez valahogy megnyugtatott. Megadón simultam hozzá, majd éreztem, hogy sóhaja megmelengeti arcomat.

- Téged lehetetlen becsapni… - erre várhatóan elmosolyodott, s én felé fordultam. –Na és te? –susogtam, miközben lágy csókot leheltem ajkaira. Kellemesen elhelyezkedtem karjai közt, mire Ő megpuszilta fejemet.

- Csodásan… - erre kissé elhúzódtam tőle, s kérdőn bámultam felé. – Baj van? –kérdezte aggódva, de én csak megráztam fejem és ismét karjai közé bújtam. Elmosolyodtam, de szemeim szomorúan csillogtak. Ott volt…

 Az iskola világos téglából épült. Nagy udvara és fái voltak, amik igencsak megtetszettek. Mosolyogtam, mert tudtam előre, hogy senki nem lesz, aki szóba áll velem. Nem is akartam…

 Útközben kipattantam a fekete sportkocsiból, majd gúnyos mosollyal az arcomon közeledtem a kapu felé. Megcsóváltam fejemet és körbenézés nélkül átmentem az úton. A sötétzöld kapu elé érve aztán körbenéztem. Egy velem egyidős, talán kissé idősebb fiú közeledett felém. Valamit láttam benne. Először természetesen az arcát néztem meg, ami egész jól nézett ki. Hosszú kezei nadrágzsebében pihentek, kifejezéstelen arccal lépkedett, magabiztosan. Kíváncsi voltam rá, ezért bevártam, s elégedetten nyugtáztam, hogy megáll mellettem.

- Új vagy? –kérdezte, egy pimasz mosolyt elővéve. Ezer wattos mosolyát látva megrándult szám széle. Sötétbarna hajú, jóképű sráchoz volt szerencsém, s ez cseppet sem tetszett nekem. Kérdésére nem akartam hangosan kimondani a választ, ezért csak bólintottam egyet. Ő erre még szélesebbre húzta vigyorát.

- Te? –vontam fel szemöldököm kérdőn, mire arcáról lehervadt a vidám mosoly.

- Gondoltam meglesem, hogy ki az új, és az igazgatónő berágott rám, mert… - itt félbeszakította magát. –Egyébként mi a neved? Én…

- Rachel, a Black családból –mondtam lazán, kissé gúnyosan, mire Ő megtorpant. –Neked létezik neved?

- Nick… szintén Black.

 S akkor rájöttem, hogy éppen vele beszélek. Megfordultam, s most még tisztábban éreztem a szilva és szantálfa illatát, ami annyira ismerős volt gyerekkoromból. Éreztem, hogy a fiú karjai átölelnek, s az a csodás barackvirág illat szinte átölelt minket; ott lebegett köztünk…

1. Elkezdődött

Sziasztok! Végre elég bátorságot szereztem, s megnyitottam ezt a blogot. Ez az első, és nagyon megköszönném azoknak akik írnak nekem. Nem várom el, hogy csupa jót írjatok, mivel még elég kezdő vagyok. Ebben a fejezetben inkább a főszereplő családjáról lenne szó, remélem lesz akinek tetszik.:) Két első fejezet lesz, mivel két lány van akiről ez szól.:D Jó olvasást hozzá, ha megfordulsz itt kérlek hagyj magad után egy kritikát!:)
Miyoko

 Csengőszó. Enyhe hársfa, rózsa és vanília illat, egy csipetnyi fahéjjal. Az őszibarack és a cseresznye íze a számban. Tán furcsa, de nekem ezek jelentik az otthont. Legalábbis egy ideig ezek jelentették, aztán rátaláltam egy helyre. Egy helyre ahol végre nyugodt lehetek, ahol élhetek egy kicsit. Ahol nem kell minduntalan azt lesnem, mikor lépnek be, mikor rejtsem el könyveimet. Valahogy sosem az a hely jelentett számomra menedéket, ahol álomra hajthattam a fejemet. Ilyen helyet akár ezret is találhattam volna. Nem, nekem az otthon nem az a tengerparti város jelentette ahol a lakásom volt. Nekem mindig is egy erdő, egy mélyen eldugott rejtek jelentette, hiszen ott önmagam lehettem. Végre felszabadultam, s végre friss levegőt szívhattam. Számomra az a gyönyörű hely volt az otthon, sosem más…

 Örök gyűlölt nevem Michelle, amit a nagyanyám sózott rám, mikor megszülettem. Egy szép, tavaszi napon, amikor már a szüleim nem bírták elviselni, hogy ők bizony, most egy gyerekkel gazdagodnak. Éppen arról vitáztak mennyire szívesen lennének még gondtalan fiatalok, mikor meguntam az ”otthonomat” és szabadulni készültem. Ezután két óra múlva megpillantottam a világot… nem, bocsánat. A drága szüleim barátnőjét, aki éppen az üvöltő édesanyámat próbálta nyugtatni. Azt a szerencsétlen doki nőt, akinek végig kellett szenvednie azt az időt, amikor az apámmal beszélt. Igen, az apám Michael volt talán a legnagyobb csalódás a nagyanyámnak. És miért? Nos, azért mert Ő nem akarta továbbvinni a hagyományokat (sőt, inkább szabályokat). Ezért azt hiszem, tartoznék neki egy: „Kösz fater!”-ral, de nem akarok senkinek semmit sem megköszönni semmit. Tehát én megszülettem és rögtön felbőgtem. Aztán percek múltán megnyugodtam, s nem sírtam már. Persze nem tűrtem a tömeget, sem a családomat, akik el voltak ragadtatva. Azt hiszem már akkor sem szerettem őket. Azt az egész hülye bandát, akik csak dumáltak és dumáltak.

 A nagyszüleim mind őrültek voltak. Apai ágon a nagyanyám (Grace) volt talán a legunalmasabb (számomra). A kalapmániájával, a feltűnési mániájával, festett szőkésbarna hajával és a rikácsolásával. Egész életében előszeretettel kritizált másokat, s imádott a férje háta mögé kuporodni, bár ez felesleges volt, mert senki sem mer neki beszólni, különben olyan hisztit csapott volna, s addig kritizálta volna az illetőt, hogy azt az őrületbe kergeti. A férje, Gerard pedig imádta irányítani az embereket, olyan életet kreálni nekik, amiből Ő a legjobban jön ki. Apámat is irányította egy ideig, de Ő erősebb volt, s kitört a bűvkörből.

 Az Ő testvérei közül kikerült még egy-két normális ember, de nem sok. Ők rengetegen voltak, összesen tízen, s ezért jó sok unokatestvérem lett. A legidősebb, Petunia (sajnos) örökölte a „fejfedő-mániát”. Oda volt a tökéletességért, a tisztaságért és a családjáért. A sorban következő Fiona pedig komplett őrült volt, egyszerűen az idegeimre ment a jópofáskodásával. Aztán meg Joseph, akiből egy egyszerű könyvtáros lett, aztán meg egy undorító politikus. Jobban belegondolva nem létezik nála gőgösebb ember. Nem csodálom, hogy apám utálja…

 És aztán jött apám, majd Fred, akinek boltja van és hetente új nője. Egész szórakoztató, mindig gúnyolódik a családdal, s mindig el szokott vinni, hogy halálra ne unjam magam. Imádom, amikor megyünk a vörös sportkocsijával, a hajamat fújja a szél, és Ő meg káromkodik. Ezután megint jött egy nő, Henny, aki egész rendes, leszámítva, hogy egy tanár (fúj). Ő tartja az iskolába az énekórát és mindig kedvenceket választ magának. Kicsit kerek, de úgy imádják a pasik, mintha valami bombázó lenne. Nem ronda, de nem is egy szépségkirálynő. Telehalmoz ruhákkal, amiket egy X-lábú sarkcsillag hordana csak. Bár Ő is néha kritizálja a mániákus nagyanyám és ki áll mellettem, úgyhogy elviselem. Ott van aztán Jennifer, aki hamarosan házasodik. Ő csak a könyveket bújja, ír és beszélget egyszerre. Élek a gyanúperrel, hogy csak azért olvasgat, mert ki akar maradni a beszélgetésekből. Neki is megvan az elviselhetetlen oldala, hiszen az utána született tesót, az öccsét gúnyolja úgy, hogy semmi oka nem lenne rá. Ő is megkapta a feltűnési mániát, de Ő inkább csak bulizik és iszik. Egy alkalommal hajnalban úgy állított be hozzánk, hogy holtrészeg volt, bűzlött az alkoholtól és egyenesen bezuhant az ajtón. Azt hitte, hogy hazament, de eltévesztette az utat, s így nálunk kellett maradnia.

Az Ő kisöccse Drake pedig… nos, nem éppen kedvencei a nők. Csak vigyorog azzal a hülye szőkés fejével és röhög a semmin. Bankban dolgozik, s mikor beállított egy nővel az oldalán Henny sírógörcsöt kapott, apám meg csak egyszerűen röhögött, s mikor már nem bírta abbahagyni jobbnak látta, hogyha elhagyja a szobát… majd az egész házat. Aztán megint jött egy lány, Bella, aki még igencsak fiatal, s egy távoli rokonnal kavar. Elég sokkoló a csaj, mivel azóta nem komplett, hogy meghalt az unokatesója mostohabátyja, akibe szerelmes volt. A drága jó emo stílust átvette, azóta is kapja a leüvöltéseket. És végül Barny, aki hasonló, mint Fred, csakhogy Ő éppen egy elég szánalmas figura. A nagyszüleim istenítették a drágát, s ezért sem kedvelem. Annyi pénzt kapott, hogy már milliomos lenne, viszont Ő inkább ivott és bulizott. Ért egy cseppet a zenéhez, volt egy zenekarja, de egyesével kidobta az embereket, míg végül rájött, hogy csak ketten maradtak.

 Anyám rokonait félek megemlíteni, de azért ők egy picit normálisabbak (azt hiszem). A másik nagymamám imád öltözködni és oda van a pasikért. Folytonosan az orrom alá dörgöli, hogy nincs barátom még, s azt hangoztatja, hogy Ő bizony ilyen idősen már a házasságot fontolta. A férje (az első) meghalt, biztosan nem bírta már szegény ezt a hárpiát. Aztán a nagypapám, aki kissé normális, de Ő nem gyakran jelenik meg nálunk, s valahogy ezt nem csodálom, én se bírom…

 Anyámnak van két fél tesója. Az öccsei közül az egyikük vasútnál dolgozik (George), míg a másik állatorvos (Daniel). Az előbbinek egy, míg a másiknak két lánya van. Azt hiszem, a jó testvérek mindenen osztoznak, s ők valóban, még a feleségükön is osztoztak. A nő persze utólag jött rá, hogy erről mindkettő tud, s elvált George-tól. Még mindig együtt vagy Daniellel, boldogok, ha úgy vesszük…

És itt vagyok én, aki a család egyik legutáltabb ágából származik. Szerencsére már nem ragaszkodnak hozzá, hogy végigüljem a békés családi zabálásokat. Most már vannak barátaim, akikkel mindent megoszthatok, van otthonom és hamarosan betöltöm a tizenhetet, aztán mér csak egy év és végleg magam mögött hagyom ezt az egészet. Valahogy sosem éreztem senkit sem legjobb barátnőmnek, de nem tudtam, hogy hamarosan lesz, aki be tudja tölteni ezt az űrt a lelkemben, s hogy hála neki minden más lesz az én kis világomban…