3. Otthon

Sziasztok!Itt az új fejezet, tudom, kissé sokáig tartott, mire megérkezett, de a folytatás már majdnem kész, úgy tervezem a jövő héten jön.Ez ilyen kis rövid fejezet, annyi minden még nem történik benne.Remélem tetszik, annyira legalábbis, hogy írtok egy véleményt. Ezt a zenét ajánlom ehhez a fejezethez, leginkább az elejéhez, még nekem is jobban tetszik így, mert nagyon imádom ezt a számot.:D
Zene - Kattints rá!:)
Puszi, Miyo!<3

Rachel szemszöge:

Halk neszek, vágyakozó sóhajok. Titokzatos mosoly, melyet még sosem láttam. Félek…Nagyon félek…

Egy fekete hajú kislány kuporgott az ágyában. Háta a falnak simult, térdét felhúzta, kezeit ráhelyezte, fejét behúzta, álla nekikoccant lábának, s várt. Nem tudta miért, még nem ismerte igazán azt az érzést. De ott volt a szívében, meglapult. Nem volt erőszakos, nem kívánt vért, vagy gyűlöletet. A kislány szíve szeretetre vágyott, amit nem kaphatott meg bárkitől. Igazából senkitől sem…

A hold ezüstös fénye bevilágított az ablakon. Egy sötét árnyék somolygott a háttérben, s a kislány halkat sikított. Nem sírt, nem kiabált, csak félt. Nem szólította anyját, hogy védje meg. A fátyolos anyagú függöny kissé meglibbent. Az ajtó nyikorogva kinyílt, s egy kisfiú lépett be rajta. Sötétbarna haja eltakarta fél arcát. Vékony könnycsík húzódott rajta, s láthatóan Ő is félt. Gyorsan a lány mellett termett, leült mellé és átkarolta a vékony vállakat, majd hozzábújt az apró testhez.

- Félek, Nick… - suttogta, mire az megszorította kezét. A lágy szellő meglibbentette sötét haját. Kivillant éberen figyelő, a sötétben is vadul szikrázó szeme. Mosolyra húzta száját, bár még Ő sem tudta miért, de így tett. Talán csak, mert meg akarta nyugtatni unokahúgát. –El fognak minket választani… - motyogta sírós hangon, majd közelebb húzódott a mellette ülő fiúhoz.

- Nem, sosem megyek el! –biztosította, mire mindketten mosolyogni kezdtek. – Ha nem is leszek a közelben –kissé bizonytalanul beszélt, mintha valamit fel akarna idézni -, itt leszek –azzal a tenyerét a kislány szívének közelébe nyomta. –Hiszel nekem, Rachel? –kérdezte vigyorogva.

- Hiszek! –bizonygatta, majd egy puszit nyomott társa halvány arcára. –Esküszöm, Nick! –bólogatott vadul vigyorogva. Arcuk kipirult, kissé zavartan szorongatták egymás kezét.

- Ezt anyukám mondta nekem –mutatott a saját szívére. –Azt mondta, hogy Ő itt lakik és mindig ott fog, mert engem szeret a legjobban ezen a világon –álmosan, szomorúan megtörölte szemeit.

- Ne sírj! –könyörgött rémülten a lány, majd megölelte a fiút, s a vállára hajtotta fejét. Megérezte rajta a szilva édeskés illatát, mélyen beszívta. –Én is szeretem a szilvát… - suttogta fülébe.

Aznap együtt aludtak. Kéz a kézben, összebújva, mint a testvérek. A két kis Black nem is sejtette: az elválás közeleg, már ott jár a küszöbön, s csak a szívükben maradnak együtt…

Michelle szemszöge:

Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de mégis: imádom a telet!

Lassan lépkedtem az erdőben. Talpam alatt ropogott a friss hó. Körülöttem minden fehér. A fák, a bokrok… még én is. Fehér, vékony, rám simuló pulóverben voltam, világos, koptatott farmerban, s egy krémszínű csizmában, aminek tetején kis szálas, puha szőr volt. Természetesen nem igazi, akkor nem lehetne ennyire gyönyörű. Henny vette nekem még karácsonyra, hogy ne abba az „ócska” cipőbe járjak. Persze nem volt már új, több mint egy évet megélt, és én nagyon is szerettem, viszont igencsak kinőttem és már nem felelt meg nagynéném elvárásainak. Összesen hat tulajdonsággal kellett rendelkeznie a ruháimnak: legyen divatos, új, szép, divatos, kényelmes és persze divatos. A többi, mint például, hogy tetsszen, vagy ne törjem ki benne a lábamat, csupa mellékes, lényegtelen dolog volt. De hát, csak az apám rokona, szóval teljesen nem lehet Ő sem normális. Ezt már megtanultam az évek alatt. Furcsa idő volt. Kissé hűvös, már nem mínusz fokok voltak, de a hó nem olvadt. Egyáltalán nem. Mindig is ilyen időt akartam, hogy ne fázzak annyira, de hó az legyen…

 Annyira szép volt az erdő, hogy szinte teljesen megbabonázott. Már éppen kezdtem megijedni, hogy nem találom az „otthonomat”, de akkor megpillantottam egy nagy kupac havat. Legalábbis annak tűnt, de én tudtam, és a barátnőim is, hogy az egy rejtekhely volt. Olyan volt, mint egy kis barlang, imádtam ott lenni. Megkerültem és már meg is pillantottam a bejáratát. Kissé szűk volt, de be lehetett rajta férni. Benőtte az egészet mindenféle növény. Egy kis sövényszerű, fehér virágú bokor eltorlaszolta a bejárat felét, futónövények nőttek le a tetejéről, így hát senki sem ment be, csak én és ők…

 Lassan elsöpörtem az útból a nővényeket és már léptem is volna be, de ekkor léptek zajára lettem figyelmes. Ropogott a hó, néhány száraz gally törésének hangja visszhangzott fejemben. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy ki lehet az, aki erre sétál. Nagyon megörültem neki.

- Mi a gond, Chelle? –hallatszott a kedves kérdés, majd a következő pillanatban éreztem valami puhát. Az a puha összefonta karjait a nyakam körül. Arcom elé libbent barna haja, s máris tudtam kihez van szerencsém.

- Szia, Annie! –köszöntem neki halkan kissé szomorkás hangon. Nem tehetek róla, ilyen az én hangom! Nem tud gyakran örömtelinek hallatszani, így szoktam meg a világom.

- Megfagysz ebben a kis izében! –fordított maga felé, majd tetőtől talpig végignézett rajtam. Én erre felvontam a szemöldököm, s kérdőn néztem rá. Hajában néhol nagy hullámok vegyültek, egy kicsit sápadt volt akkor, de bőre mindig tökéletes volt. Sötétbarna hajzuhataga kissé felállt, itt-ott egy-két tincs kitűnt, de tökéletesen ki volt fésülve. Gesztenyebarna szemeiben óvatlan fény csillant. Fekete szövetkabátot viselt, hozzá szoros, sötétbarna nadrágot. Vékony, magas sarkú csizmájának már kissé lekopott az orra, de így is jól nézett ki. Jobb fülében egyszerű kis szürke-fekete pötty tűnt ki. A hátuljáról viszont egy kis ezüstlánc lógott le. Nem volt túl hosszú, csak annyira, hogy tökéletesen látszódjon a végén lévő kis szív alakú, bíborszín kő. Nyakában egy kinyitható nyakláncot viselt. Persze nem boltba vette, egy fiú készítette neki, aki nagyon értett a szakmához. Cserébe csak egy randit kért, amit meg is kapott…

- Figyelsz te rám, Chelle? –kérdezte szelíden mosolyogva. Közülük Ő volt a segítőkész lány, aki mindenhez értett, s valóban Ő volt a legtapasztaltabb, nem csak a fiúk körében. Köztudottan szerette az embereket becézgetni. Ez alól én sem voltam kivétel, rám is lecsapott ezzel a mániájával.

- Abszolút itt vagyok! –nevettem el magam. Nagyon szerettem, hiszen nem egyszer vallotta, hogy Ő ezeregy gyémántért sem mondana le rólunk, sőt! Még a suli leghelyesebb pasijáért sem.

- Akkor jó, már azt hittem megint elrepültél –még szélesebben mosolygott. –Mi újság otthon?

- Oh… - tehát innen fúj a szél! –Semmi különös, folyik a hatalmas nagy szeretet! –vigyorogtam, mint egy hülyegyerek, de Annie-t nem lehetett megtéveszteni. Látta a szememben az igazságot, ami igencsak szomorú. –Hiszen ismered a családom, ők mindig rendesek! –erre kuncogni kezdett.

- Most ne menjünk be, jó? –mondta óvatosan, úgy, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

 Fél óra gyaloglás után hazaértem. Már sötétedett, s igencsak lehűlt az idő. Annie búcsúzásképpen megölelt és biztató szavakat mondott. Miért is? Nos, megint összejött a család, és most engem is vártak (sajnos). Tehát elköszöntünk, s én még pár percig néztem, amint eltávolodik a sötét utcában. Szomorúan sóhajtottam. Összeszorítottam szememet, s álltam és vártam. Nem akartam lépni, így hát csak simán rátettem a kezemet a kilincsre. Mély levegőt vettem, nagyra felfújtam az arcomat, hogy aztán sziszegve kifújhassam. Éppen beléptem volna a házba, de ekkor egy kiáltás ütötte meg a fülemet:

- Michelle Crusader! –rikácsolta nagyanyám. –Mégis mit keresel te itt egy szál pulóverben?!

- Basszus…

Remélem tetszett és, hogy világos ki az a Nick Black! Akinek nem, annak megsúgom, hogy Ő Rachel unokatesója. Reménykedem, hogy, akinek tetszett attól kapok kommentet! ;)