3. Otthon

Sziasztok!Itt az új fejezet, tudom, kissé sokáig tartott, mire megérkezett, de a folytatás már majdnem kész, úgy tervezem a jövő héten jön.Ez ilyen kis rövid fejezet, annyi minden még nem történik benne.Remélem tetszik, annyira legalábbis, hogy írtok egy véleményt. Ezt a zenét ajánlom ehhez a fejezethez, leginkább az elejéhez, még nekem is jobban tetszik így, mert nagyon imádom ezt a számot.:D
Zene - Kattints rá!:)
Puszi, Miyo!<3

Rachel szemszöge:

Halk neszek, vágyakozó sóhajok. Titokzatos mosoly, melyet még sosem láttam. Félek…Nagyon félek…

Egy fekete hajú kislány kuporgott az ágyában. Háta a falnak simult, térdét felhúzta, kezeit ráhelyezte, fejét behúzta, álla nekikoccant lábának, s várt. Nem tudta miért, még nem ismerte igazán azt az érzést. De ott volt a szívében, meglapult. Nem volt erőszakos, nem kívánt vért, vagy gyűlöletet. A kislány szíve szeretetre vágyott, amit nem kaphatott meg bárkitől. Igazából senkitől sem…

A hold ezüstös fénye bevilágított az ablakon. Egy sötét árnyék somolygott a háttérben, s a kislány halkat sikított. Nem sírt, nem kiabált, csak félt. Nem szólította anyját, hogy védje meg. A fátyolos anyagú függöny kissé meglibbent. Az ajtó nyikorogva kinyílt, s egy kisfiú lépett be rajta. Sötétbarna haja eltakarta fél arcát. Vékony könnycsík húzódott rajta, s láthatóan Ő is félt. Gyorsan a lány mellett termett, leült mellé és átkarolta a vékony vállakat, majd hozzábújt az apró testhez.

- Félek, Nick… - suttogta, mire az megszorította kezét. A lágy szellő meglibbentette sötét haját. Kivillant éberen figyelő, a sötétben is vadul szikrázó szeme. Mosolyra húzta száját, bár még Ő sem tudta miért, de így tett. Talán csak, mert meg akarta nyugtatni unokahúgát. –El fognak minket választani… - motyogta sírós hangon, majd közelebb húzódott a mellette ülő fiúhoz.

- Nem, sosem megyek el! –biztosította, mire mindketten mosolyogni kezdtek. – Ha nem is leszek a közelben –kissé bizonytalanul beszélt, mintha valamit fel akarna idézni -, itt leszek –azzal a tenyerét a kislány szívének közelébe nyomta. –Hiszel nekem, Rachel? –kérdezte vigyorogva.

- Hiszek! –bizonygatta, majd egy puszit nyomott társa halvány arcára. –Esküszöm, Nick! –bólogatott vadul vigyorogva. Arcuk kipirult, kissé zavartan szorongatták egymás kezét.

- Ezt anyukám mondta nekem –mutatott a saját szívére. –Azt mondta, hogy Ő itt lakik és mindig ott fog, mert engem szeret a legjobban ezen a világon –álmosan, szomorúan megtörölte szemeit.

- Ne sírj! –könyörgött rémülten a lány, majd megölelte a fiút, s a vállára hajtotta fejét. Megérezte rajta a szilva édeskés illatát, mélyen beszívta. –Én is szeretem a szilvát… - suttogta fülébe.

Aznap együtt aludtak. Kéz a kézben, összebújva, mint a testvérek. A két kis Black nem is sejtette: az elválás közeleg, már ott jár a küszöbön, s csak a szívükben maradnak együtt…

Michelle szemszöge:

Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de mégis: imádom a telet!

Lassan lépkedtem az erdőben. Talpam alatt ropogott a friss hó. Körülöttem minden fehér. A fák, a bokrok… még én is. Fehér, vékony, rám simuló pulóverben voltam, világos, koptatott farmerban, s egy krémszínű csizmában, aminek tetején kis szálas, puha szőr volt. Természetesen nem igazi, akkor nem lehetne ennyire gyönyörű. Henny vette nekem még karácsonyra, hogy ne abba az „ócska” cipőbe járjak. Persze nem volt már új, több mint egy évet megélt, és én nagyon is szerettem, viszont igencsak kinőttem és már nem felelt meg nagynéném elvárásainak. Összesen hat tulajdonsággal kellett rendelkeznie a ruháimnak: legyen divatos, új, szép, divatos, kényelmes és persze divatos. A többi, mint például, hogy tetsszen, vagy ne törjem ki benne a lábamat, csupa mellékes, lényegtelen dolog volt. De hát, csak az apám rokona, szóval teljesen nem lehet Ő sem normális. Ezt már megtanultam az évek alatt. Furcsa idő volt. Kissé hűvös, már nem mínusz fokok voltak, de a hó nem olvadt. Egyáltalán nem. Mindig is ilyen időt akartam, hogy ne fázzak annyira, de hó az legyen…

 Annyira szép volt az erdő, hogy szinte teljesen megbabonázott. Már éppen kezdtem megijedni, hogy nem találom az „otthonomat”, de akkor megpillantottam egy nagy kupac havat. Legalábbis annak tűnt, de én tudtam, és a barátnőim is, hogy az egy rejtekhely volt. Olyan volt, mint egy kis barlang, imádtam ott lenni. Megkerültem és már meg is pillantottam a bejáratát. Kissé szűk volt, de be lehetett rajta férni. Benőtte az egészet mindenféle növény. Egy kis sövényszerű, fehér virágú bokor eltorlaszolta a bejárat felét, futónövények nőttek le a tetejéről, így hát senki sem ment be, csak én és ők…

 Lassan elsöpörtem az útból a nővényeket és már léptem is volna be, de ekkor léptek zajára lettem figyelmes. Ropogott a hó, néhány száraz gally törésének hangja visszhangzott fejemben. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy ki lehet az, aki erre sétál. Nagyon megörültem neki.

- Mi a gond, Chelle? –hallatszott a kedves kérdés, majd a következő pillanatban éreztem valami puhát. Az a puha összefonta karjait a nyakam körül. Arcom elé libbent barna haja, s máris tudtam kihez van szerencsém.

- Szia, Annie! –köszöntem neki halkan kissé szomorkás hangon. Nem tehetek róla, ilyen az én hangom! Nem tud gyakran örömtelinek hallatszani, így szoktam meg a világom.

- Megfagysz ebben a kis izében! –fordított maga felé, majd tetőtől talpig végignézett rajtam. Én erre felvontam a szemöldököm, s kérdőn néztem rá. Hajában néhol nagy hullámok vegyültek, egy kicsit sápadt volt akkor, de bőre mindig tökéletes volt. Sötétbarna hajzuhataga kissé felállt, itt-ott egy-két tincs kitűnt, de tökéletesen ki volt fésülve. Gesztenyebarna szemeiben óvatlan fény csillant. Fekete szövetkabátot viselt, hozzá szoros, sötétbarna nadrágot. Vékony, magas sarkú csizmájának már kissé lekopott az orra, de így is jól nézett ki. Jobb fülében egyszerű kis szürke-fekete pötty tűnt ki. A hátuljáról viszont egy kis ezüstlánc lógott le. Nem volt túl hosszú, csak annyira, hogy tökéletesen látszódjon a végén lévő kis szív alakú, bíborszín kő. Nyakában egy kinyitható nyakláncot viselt. Persze nem boltba vette, egy fiú készítette neki, aki nagyon értett a szakmához. Cserébe csak egy randit kért, amit meg is kapott…

- Figyelsz te rám, Chelle? –kérdezte szelíden mosolyogva. Közülük Ő volt a segítőkész lány, aki mindenhez értett, s valóban Ő volt a legtapasztaltabb, nem csak a fiúk körében. Köztudottan szerette az embereket becézgetni. Ez alól én sem voltam kivétel, rám is lecsapott ezzel a mániájával.

- Abszolút itt vagyok! –nevettem el magam. Nagyon szerettem, hiszen nem egyszer vallotta, hogy Ő ezeregy gyémántért sem mondana le rólunk, sőt! Még a suli leghelyesebb pasijáért sem.

- Akkor jó, már azt hittem megint elrepültél –még szélesebben mosolygott. –Mi újság otthon?

- Oh… - tehát innen fúj a szél! –Semmi különös, folyik a hatalmas nagy szeretet! –vigyorogtam, mint egy hülyegyerek, de Annie-t nem lehetett megtéveszteni. Látta a szememben az igazságot, ami igencsak szomorú. –Hiszen ismered a családom, ők mindig rendesek! –erre kuncogni kezdett.

- Most ne menjünk be, jó? –mondta óvatosan, úgy, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

 Fél óra gyaloglás után hazaértem. Már sötétedett, s igencsak lehűlt az idő. Annie búcsúzásképpen megölelt és biztató szavakat mondott. Miért is? Nos, megint összejött a család, és most engem is vártak (sajnos). Tehát elköszöntünk, s én még pár percig néztem, amint eltávolodik a sötét utcában. Szomorúan sóhajtottam. Összeszorítottam szememet, s álltam és vártam. Nem akartam lépni, így hát csak simán rátettem a kezemet a kilincsre. Mély levegőt vettem, nagyra felfújtam az arcomat, hogy aztán sziszegve kifújhassam. Éppen beléptem volna a házba, de ekkor egy kiáltás ütötte meg a fülemet:

- Michelle Crusader! –rikácsolta nagyanyám. –Mégis mit keresel te itt egy szál pulóverben?!

- Basszus…

Remélem tetszett és, hogy világos ki az a Nick Black! Akinek nem, annak megsúgom, hogy Ő Rachel unokatesója. Reménykedem, hogy, akinek tetszett attól kapok kommentet! ;) 

2. Folytatódik

Sziasztok!Most felraktam a következő fejezetet, és nagyon köszönöm a kommentet.:) Ugyanúgy írhattok kritikát az előzőhöz is és nagyon szeretném.^^ Tehát, aki olvassa annak jó olvasást, és aki ír annak jó kommentelést!:P
Puszi, Miyo!<3

Becses nevem Rachel, az első a családban. Hallgatag vagyok, szeretem a csendet és rögeszmém a nagy Halál becserkészése. Álmaim egyike, hogy valakivel végre el lehessen beszélgetni, és lehetőleg ne olyan legyen, aki csak dumál és dumál… egy olyan barátnő kell nekem, aki nem feltétlenül okos, de azért az értelmi színvonala meghaladjon egy olyan szintet, amitől már nem számít súlyosan hülyének.

 A szüleim elváltak, amikor a bátyámat egy súlyos baleset érte: ideiglenesen megvakult. Szörnyen rossz volt minden nap vörösre sírt szemekkel látni és kétségbeesett arccal. A borzasztó feketeség megközelítőleg két hónapig tartott, aztán valahogy kigyógyult belőle, hála egy csodás doktornőnek, Ms Hasselmannek aki a műtétet végezte. A bátyám, Adam tíz éves volt, amikor ez történt vele. Én még csak nyolc voltam és nem tudtam felfogni miért történt ez. Bazi rossz egy baleset volt. Láttam a csurom vizes félájult bátyám, aki remegett, vacogott, szinte már akkor sejtette, hogy egy jó ideig nem látja szerettei arcát… sőt! Igazából semmit.

 A szüleim nem haboztak, rögtön elváltak és nem is néztek évekig egymás felé. Aztán csakis miattam néztek ismét farkasszemet, egy iskolai balhé miatt. Az egésznek semmi értelme nem volt, bár így jobban meggondolva ez is közrejátszott abban, hogy a kapocs a testvérem és köztem sorosabbra húzott minket. Vele bármikor beszélhettem, bármiről, bár Ő maga is tudta, hogy nem tudja azt megadni, amit egy anya, vagy barátnő, de azért igyekezett és elérte, amit szeretett volna: megnyíltam előtte, de csakis előtte. Az anyánk rövidesen a kórházban kötött ki, amit nem csodáltunk, hiszen régóta betegeskedett. Még mindig ott fekszik a fehér falú szobában, várva a műtétet. És én, Rachel most együtt élek a bátyámmal, akit nagyon szeretek…

Reggel. Kint már világosság, de az én szobámban még mindig sötétség uralkodott. Kinyújtottam karjaim, majd végignéztem rajtuk. Semmi. Egy sóhaj hagyta el a számat, s ekkor megéreztem, hogy teljesen kiszáradt. Nem zavart, csak furcsálltam egy kissé. Egy borosüveg feküdt az ágyam mellett. A szobám csupa fekete, mint én. Sajnos már egy ideje igencsak félelmetes volt arra ébredni, hogy minden sötét, ezért feldobtam az egészet egy kis vörössel. Lassan keltem ki az ágyamból, nem akartam, hogy bármi is megzavarja Őt. Már léptem volna a fürdőszoba felé, de kissé elszédültem, s úgy éreztem le kéne ülnöm. Én nem ültem. Csak mentem, s meg sem álltam, míg a fekte csempéjű helységbe nem értem. Ott aztán körülnéztem. Minden fekete és mélykék.

- Szörnyű… - suttogtam, mikor megláttam sápadt arcú tükörképemet a maszatos tükörben. Hollófekete hajamban kitűnt néhány vöröses melír. Kissé pisze orromból csurgott a vér, szürkéskék szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Arcom kissé kékes árnyalatú volt, biztosan a hidegtől. Így összességében úgy néztem ki, mint egy goth vízi hulla. –Pokoli… - szaladt ki számon, mire egy halk nyögést hallatszott valahol a szomszéd szobából.

 Gyorsan lekapkodtam magamról ruháim, majd beálltam a zuhany alá. Tél volt, ennek ellenére én hideg vizet folyattam magamra. Egyrészt kizökkentett a reggeli kómából, másrészt meg… jó kis önpusztítás volt ez és így könnyebb volt sebet ejteni a karomon, vagy bármely testrészemen. A lényeg az volt, hogy hadd láthassak egy kis vért, mert az megnyugtatott.

 A jéghideg ön-öntözés után végre megnyugodtam. Gyorsan magam köré csavartam egy lila törülközőt, majd éreztem, hogy egy test hozzám simul, és szorosan magához húz. Rögtön tudtam, hogy ki az, de nem akartam elhinni, mert Ő nem lehetett ott.

- Hogy aludtál, drágám? –suttogta fülembe. Éreztem lehelete melegét, s ez valahogy megnyugtatott. Megadón simultam hozzá, majd éreztem, hogy sóhaja megmelengeti arcomat.

- Téged lehetetlen becsapni… - erre várhatóan elmosolyodott, s én felé fordultam. –Na és te? –susogtam, miközben lágy csókot leheltem ajkaira. Kellemesen elhelyezkedtem karjai közt, mire Ő megpuszilta fejemet.

- Csodásan… - erre kissé elhúzódtam tőle, s kérdőn bámultam felé. – Baj van? –kérdezte aggódva, de én csak megráztam fejem és ismét karjai közé bújtam. Elmosolyodtam, de szemeim szomorúan csillogtak. Ott volt…

 Az iskola világos téglából épült. Nagy udvara és fái voltak, amik igencsak megtetszettek. Mosolyogtam, mert tudtam előre, hogy senki nem lesz, aki szóba áll velem. Nem is akartam…

 Útközben kipattantam a fekete sportkocsiból, majd gúnyos mosollyal az arcomon közeledtem a kapu felé. Megcsóváltam fejemet és körbenézés nélkül átmentem az úton. A sötétzöld kapu elé érve aztán körbenéztem. Egy velem egyidős, talán kissé idősebb fiú közeledett felém. Valamit láttam benne. Először természetesen az arcát néztem meg, ami egész jól nézett ki. Hosszú kezei nadrágzsebében pihentek, kifejezéstelen arccal lépkedett, magabiztosan. Kíváncsi voltam rá, ezért bevártam, s elégedetten nyugtáztam, hogy megáll mellettem.

- Új vagy? –kérdezte, egy pimasz mosolyt elővéve. Ezer wattos mosolyát látva megrándult szám széle. Sötétbarna hajú, jóképű sráchoz volt szerencsém, s ez cseppet sem tetszett nekem. Kérdésére nem akartam hangosan kimondani a választ, ezért csak bólintottam egyet. Ő erre még szélesebbre húzta vigyorát.

- Te? –vontam fel szemöldököm kérdőn, mire arcáról lehervadt a vidám mosoly.

- Gondoltam meglesem, hogy ki az új, és az igazgatónő berágott rám, mert… - itt félbeszakította magát. –Egyébként mi a neved? Én…

- Rachel, a Black családból –mondtam lazán, kissé gúnyosan, mire Ő megtorpant. –Neked létezik neved?

- Nick… szintén Black.

 S akkor rájöttem, hogy éppen vele beszélek. Megfordultam, s most még tisztábban éreztem a szilva és szantálfa illatát, ami annyira ismerős volt gyerekkoromból. Éreztem, hogy a fiú karjai átölelnek, s az a csodás barackvirág illat szinte átölelt minket; ott lebegett köztünk…

1. Elkezdődött

Sziasztok! Végre elég bátorságot szereztem, s megnyitottam ezt a blogot. Ez az első, és nagyon megköszönném azoknak akik írnak nekem. Nem várom el, hogy csupa jót írjatok, mivel még elég kezdő vagyok. Ebben a fejezetben inkább a főszereplő családjáról lenne szó, remélem lesz akinek tetszik.:) Két első fejezet lesz, mivel két lány van akiről ez szól.:D Jó olvasást hozzá, ha megfordulsz itt kérlek hagyj magad után egy kritikát!:)
Miyoko

 Csengőszó. Enyhe hársfa, rózsa és vanília illat, egy csipetnyi fahéjjal. Az őszibarack és a cseresznye íze a számban. Tán furcsa, de nekem ezek jelentik az otthont. Legalábbis egy ideig ezek jelentették, aztán rátaláltam egy helyre. Egy helyre ahol végre nyugodt lehetek, ahol élhetek egy kicsit. Ahol nem kell minduntalan azt lesnem, mikor lépnek be, mikor rejtsem el könyveimet. Valahogy sosem az a hely jelentett számomra menedéket, ahol álomra hajthattam a fejemet. Ilyen helyet akár ezret is találhattam volna. Nem, nekem az otthon nem az a tengerparti város jelentette ahol a lakásom volt. Nekem mindig is egy erdő, egy mélyen eldugott rejtek jelentette, hiszen ott önmagam lehettem. Végre felszabadultam, s végre friss levegőt szívhattam. Számomra az a gyönyörű hely volt az otthon, sosem más…

 Örök gyűlölt nevem Michelle, amit a nagyanyám sózott rám, mikor megszülettem. Egy szép, tavaszi napon, amikor már a szüleim nem bírták elviselni, hogy ők bizony, most egy gyerekkel gazdagodnak. Éppen arról vitáztak mennyire szívesen lennének még gondtalan fiatalok, mikor meguntam az ”otthonomat” és szabadulni készültem. Ezután két óra múlva megpillantottam a világot… nem, bocsánat. A drága szüleim barátnőjét, aki éppen az üvöltő édesanyámat próbálta nyugtatni. Azt a szerencsétlen doki nőt, akinek végig kellett szenvednie azt az időt, amikor az apámmal beszélt. Igen, az apám Michael volt talán a legnagyobb csalódás a nagyanyámnak. És miért? Nos, azért mert Ő nem akarta továbbvinni a hagyományokat (sőt, inkább szabályokat). Ezért azt hiszem, tartoznék neki egy: „Kösz fater!”-ral, de nem akarok senkinek semmit sem megköszönni semmit. Tehát én megszülettem és rögtön felbőgtem. Aztán percek múltán megnyugodtam, s nem sírtam már. Persze nem tűrtem a tömeget, sem a családomat, akik el voltak ragadtatva. Azt hiszem már akkor sem szerettem őket. Azt az egész hülye bandát, akik csak dumáltak és dumáltak.

 A nagyszüleim mind őrültek voltak. Apai ágon a nagyanyám (Grace) volt talán a legunalmasabb (számomra). A kalapmániájával, a feltűnési mániájával, festett szőkésbarna hajával és a rikácsolásával. Egész életében előszeretettel kritizált másokat, s imádott a férje háta mögé kuporodni, bár ez felesleges volt, mert senki sem mer neki beszólni, különben olyan hisztit csapott volna, s addig kritizálta volna az illetőt, hogy azt az őrületbe kergeti. A férje, Gerard pedig imádta irányítani az embereket, olyan életet kreálni nekik, amiből Ő a legjobban jön ki. Apámat is irányította egy ideig, de Ő erősebb volt, s kitört a bűvkörből.

 Az Ő testvérei közül kikerült még egy-két normális ember, de nem sok. Ők rengetegen voltak, összesen tízen, s ezért jó sok unokatestvérem lett. A legidősebb, Petunia (sajnos) örökölte a „fejfedő-mániát”. Oda volt a tökéletességért, a tisztaságért és a családjáért. A sorban következő Fiona pedig komplett őrült volt, egyszerűen az idegeimre ment a jópofáskodásával. Aztán meg Joseph, akiből egy egyszerű könyvtáros lett, aztán meg egy undorító politikus. Jobban belegondolva nem létezik nála gőgösebb ember. Nem csodálom, hogy apám utálja…

 És aztán jött apám, majd Fred, akinek boltja van és hetente új nője. Egész szórakoztató, mindig gúnyolódik a családdal, s mindig el szokott vinni, hogy halálra ne unjam magam. Imádom, amikor megyünk a vörös sportkocsijával, a hajamat fújja a szél, és Ő meg káromkodik. Ezután megint jött egy nő, Henny, aki egész rendes, leszámítva, hogy egy tanár (fúj). Ő tartja az iskolába az énekórát és mindig kedvenceket választ magának. Kicsit kerek, de úgy imádják a pasik, mintha valami bombázó lenne. Nem ronda, de nem is egy szépségkirálynő. Telehalmoz ruhákkal, amiket egy X-lábú sarkcsillag hordana csak. Bár Ő is néha kritizálja a mániákus nagyanyám és ki áll mellettem, úgyhogy elviselem. Ott van aztán Jennifer, aki hamarosan házasodik. Ő csak a könyveket bújja, ír és beszélget egyszerre. Élek a gyanúperrel, hogy csak azért olvasgat, mert ki akar maradni a beszélgetésekből. Neki is megvan az elviselhetetlen oldala, hiszen az utána született tesót, az öccsét gúnyolja úgy, hogy semmi oka nem lenne rá. Ő is megkapta a feltűnési mániát, de Ő inkább csak bulizik és iszik. Egy alkalommal hajnalban úgy állított be hozzánk, hogy holtrészeg volt, bűzlött az alkoholtól és egyenesen bezuhant az ajtón. Azt hitte, hogy hazament, de eltévesztette az utat, s így nálunk kellett maradnia.

Az Ő kisöccse Drake pedig… nos, nem éppen kedvencei a nők. Csak vigyorog azzal a hülye szőkés fejével és röhög a semmin. Bankban dolgozik, s mikor beállított egy nővel az oldalán Henny sírógörcsöt kapott, apám meg csak egyszerűen röhögött, s mikor már nem bírta abbahagyni jobbnak látta, hogyha elhagyja a szobát… majd az egész házat. Aztán megint jött egy lány, Bella, aki még igencsak fiatal, s egy távoli rokonnal kavar. Elég sokkoló a csaj, mivel azóta nem komplett, hogy meghalt az unokatesója mostohabátyja, akibe szerelmes volt. A drága jó emo stílust átvette, azóta is kapja a leüvöltéseket. És végül Barny, aki hasonló, mint Fred, csakhogy Ő éppen egy elég szánalmas figura. A nagyszüleim istenítették a drágát, s ezért sem kedvelem. Annyi pénzt kapott, hogy már milliomos lenne, viszont Ő inkább ivott és bulizott. Ért egy cseppet a zenéhez, volt egy zenekarja, de egyesével kidobta az embereket, míg végül rájött, hogy csak ketten maradtak.

 Anyám rokonait félek megemlíteni, de azért ők egy picit normálisabbak (azt hiszem). A másik nagymamám imád öltözködni és oda van a pasikért. Folytonosan az orrom alá dörgöli, hogy nincs barátom még, s azt hangoztatja, hogy Ő bizony ilyen idősen már a házasságot fontolta. A férje (az első) meghalt, biztosan nem bírta már szegény ezt a hárpiát. Aztán a nagypapám, aki kissé normális, de Ő nem gyakran jelenik meg nálunk, s valahogy ezt nem csodálom, én se bírom…

 Anyámnak van két fél tesója. Az öccsei közül az egyikük vasútnál dolgozik (George), míg a másik állatorvos (Daniel). Az előbbinek egy, míg a másiknak két lánya van. Azt hiszem, a jó testvérek mindenen osztoznak, s ők valóban, még a feleségükön is osztoztak. A nő persze utólag jött rá, hogy erről mindkettő tud, s elvált George-tól. Még mindig együtt vagy Daniellel, boldogok, ha úgy vesszük…

És itt vagyok én, aki a család egyik legutáltabb ágából származik. Szerencsére már nem ragaszkodnak hozzá, hogy végigüljem a békés családi zabálásokat. Most már vannak barátaim, akikkel mindent megoszthatok, van otthonom és hamarosan betöltöm a tizenhetet, aztán mér csak egy év és végleg magam mögött hagyom ezt az egészet. Valahogy sosem éreztem senkit sem legjobb barátnőmnek, de nem tudtam, hogy hamarosan lesz, aki be tudja tölteni ezt az űrt a lelkemben, s hogy hála neki minden más lesz az én kis világomban…